szexsuli, pride, leszbikus

“Mondtam anyáéknak, hogy nekem nem férjem lesz, hanem feleségem”

  • Kezdődik a Pride hónap, júniusban egy hónapon keresztül a Budapest Pride szervezésében mindenféle jó kulturális programokon vehetsz részt. Kattints az előbbi linkre a teljes programért!
  • Ezért a hónapot a leszbikus Lili történetével kezdem. Ismerjük egymást már évek óta, és azért kértem meg, hogy mesélje el, neki milyen volt az előbújás, mert annak ellenére, hogy egy magyar faluban érte a “rájövés” neki és a szüleinek sem okozott gondot a leszbikussága.

UPDATE: Most épp nincs Pride hónap, hanem #használtruhaszeptember van, de szerintem a nyitottság és az elfogadás vagy a fenntarthatóságot megpróbálás nincsen hónapokhoz meg kampányokhoz kötve. Persze ezek a figyelemfelhívó időszakok szuper dolgok, de beszéljünk ezekről mindig, mert a témák nagyon megérdemlik.:)

“A legelső emlékem a lányokhoz való vonzódással kapcsolatban az óvodára tehető, máshogy viszonyultam a saját nememhez, mint a fiúkhoz. Voltak olyan kis barátnőim, akikkel szerettem kettesben maradni, távolabb a többi gyerektől, úgy éreztem jól magam. Rajzolgattunk például egymás hátára fenyőtűvel, és tetszett, hogy nekem ez milyen kellemes, fiúk társaságát meg nem is igazán kerestem – soha, egyébként.

Aztán persze mint mindenki, én is bele-belepillantottam tévéműsorokba, és nem a fiúk-férfiak keltették fel a figyelmem (még példát sem tudok igazából mondani, hogy akkor a kislányok kire kapkodták a fejüket), hanem Dobó Kata, Gregor Bernadett, meg Liptai Claudia. Ja meg a Terecskei Rita.:D

Sosem küzdöttem a beállítottságom ellen, így születtem és kész, nem terhelt meg a gondolat, hogy “más” vagyok, mint a többiek, mert egyébként enélkül is mindenképpen én lettem volna a különc.

Ingerszegény falunkban természetesen sok esélyem nem volt barátnőt szerezni, így nyilván átestem egy “hű de helyes a Zsolnai Ricsi” fázison ötödik osztályban, amit még én magam sem hittem el igazából, aztán körülbelül ezután csöppentem bele az internet adta végtelen lehetőségekbe. Mondanom sem kell, hogy onnantól aztán bőven volt mit nézegetni, kinyílt a világ, meg persze elkezdtem kitapasztalni az online ismerkedés csínját-bínját.

Hetedikben jött az első nagy, konkrét fizikai élmény, az első csók egy lánnyal, az is csak azért történhetett meg, mert Győrből átkerült a téti iskolába, és mindent képviselt, amire akkor én vágytam. Még mindig emlékszem a fűszaggal keveredő parfümjének az illatára. (Bocsi, abszolút haszontalan részlet :D.) Ekkortájt történt, hogy a nagybevásárlást kipakolva a szalagra, szépen várva a sorunkra mondtam anyáéknak, hogy

nekem nem férjem lesz, hanem feleségem. Mondták, hogy oké.

Ez volt az én “nagy” coming out sztorim, és nagyon hálás vagyok azért, amiért sosem kellett egy percig sem azon aggódnom, hogy probléma lesz abból, hogy nem egy fiút viszek haza. Egyszer volt olyan, miközben otthon tévéztünk a barátnőmmel, hogy beült közénk ült anya, és közölte, hogy “Lili, olyan jó, hogy nem kell azon izgulnom, hogy mikor esel véletlenül teherbe…..”

Az első barátnőmmel több évig csak online tartottuk a kapcsolatot, nagyon nehezen jött az első találkozás, akkor még a szomszéd város is távolinak számított. Én szigorúan voltam fogva otthon, nem mehettem csak úgy akárhova, azt is csak hosszas egyeztetések árán sikerült kiharcolni néha, hogy a havernőmhöz átmenjek. Végül aztán találkoztunk, majdnem két évig voltunk együtt.

Sosem volt kérdés, hogy megfogjuk-e egymás kezét, vagy esetleg megcsókoljuk egymást itt-ott emberek szeme láttára is akár (azt gondolom, hogy egyáltalán nem provokatív módon), abszolút felvállaltuk a kapcsolatunkat. Ez persze volt, akinek nem tetszett, az egyik osztálytársam, Dórika és az anyja például kifejezetten aggódtak, hogy a lelkemet megeszi a sátán, ha nem “gyógyulok ki” ezen “betegségemből”, kaptam néhány kedves kommentet is közös barátnős fotó alá:

“…., sokkal szebb lennél egy fiúval ezen a képen.”

Ennél durvább atrocitás azt hiszem, hogy nem ért. A suliban meglepő módon nem lett rosszabb a megítélésem, miután mindenki fülébe eljutott a hír, bár tegyük hozzá, hogy előtte sem voltak rólam túl jó véleménnyel az alapból fennálló különcségem, a magambafordulásom miatt, a gimiben meg már kész tény volt, hogy a 9.E-be jár egy leszbikus lány, pont. Mind a tanárok, mind az osztálytársaim teljesen korrektül álltak a témához.

Ezt követően viszont már nem kötöttem mindenki orrára, hogy mi a helyzet, a munkahelyemen például még most is csak sejtik, de tudni nem tudják, sokkal zárkózottabb vagyok ezt illetően, mert nem érzem úgy, hogy mindenkire tartozik. Ettől függetlenül persze tagadni sosem tagadom, amennyiben szóba kerül, nem takargatom magam.

Nekem nagyon könnyű volt az egész coming out téma, ebből a helyzetből pedig nehéz jó tanácsot adnom másoknak. Azt gondolom, hogy a léleknek könnyebb, ha felvállalod, ki vagy, azok előtt az emberek előtt, akiket arra érdemesnek tartasz, még ha nem is felhőtlen a fogadtatás.

Viszont ne csak várd, hogy elfogadjanak, légy te is elfogadó azzal, akinek esetleg nehezebben megy, hogy megbékéljen a “másságoddal”. Ez a kérdés mindkét fél részéről toleranciát igényel, és bízom benne, hogy a világ arrafelé halad, hogy meg is adjuk ezt egymásnak.”

Borítókép: Lili keze Lovas Nagy Anna Verazélet című könyvén/ Fotó: by Lili